Miért született ez a blog?

Hosszas küszködés után, hogy kellő teret teremtsek mindennapi tennivalóim közepette annak, ami látszólag nem olyan sürgős, de ott legbelül egyre hajt.., rájöttem, hogy hasztalan próbálom e kettőt külön kezelni, hisz szépséges mintává szövődött egybe az éveim során. Ezt a mintát próbálom egyre tisztábban láthatóvá tenni. A első, bevezető bejegyzés után most szeretém konkétabban is megfogalmazni, miért született ez a blog.
Több, mint tizennégy éve egy csodás kis lénynek viselem gondját, s próbálom megfejteni a titkát.

Mátéval eddig a nonverbális kapcsolódás végtelen gazdag világában tettük a legtöbb felfedezést. Nézzétek el nekem, ha ez a kissé túlnyomóbban jobb-agyféltekés világ itt-ott tükröződik az én verbális kifejezésmódomban is:)
A fiam többnyire kontrollálhatatlan epilepsziája miatti folyamatos stressz rengeteget lefaragott belőlem, és egyre inkább visszaterelt egyfajta gyermeki állapotba. Ennek sok összetevője van, például minden kis apróságnak, nyugodt percnek végtelenül tudok örülni, de az is része, hogy úgy érzem, nagyon egyszerűvé váltam bizonyos értelemben, és teljességnek élek meg minden pillanatot, amikor egy tekintetben, ölelésben, csendben a maga letisztultságában megnyilvánul a szeretet, ami összeköt. Nincs és nem is kell ennél több. Végtelen gazdagság rejlik mögötte, ami legnagyobb részt agyonszabályozott világunk keretein túl nyer valódi értelmet, mert azt tapasztalom, hogy megosztani is leginkább egy másik szinten lehet, hiszen az értéke a hagyományos érzékelés számára szinte nem felismerhető...
Amikor ezt a blogot elkezdtem, az első bejegyzésben is utaltam a nyitásra az ismert kereteken túli felé, és gondolataimat ezzel a gyermekiséggel zártam.
Kezembe került közben Hugo Rahner: A játszó gyermek c. könyve, melyben "a játékmisztikát járja körül a szerző, mert úgy véli, manapság újra időszerű, hogy igyekezzünk megvalósítani a vidám-komolyan játszó ember szép leleményességét". Sok érdekes gondolatra bukkanok benne erről a finom egyensúlyról öröm és komolyság között, és eszembe jutnak beszélgetések a gyermekiség kettős értelméről is: a gyerek néha visszaél helyzetével, és kiszolgáltatja, kényezteti magát másokkal (persze, ha engedik ezt a mintát kialakulni benne); ezt inkább gyerekességnek hívjuk, de én a gyermekiségnek arról a jelentéséről, állapotáról beszélek itt nyilván, ami visszatérés a tisztasághoz, nyílt szívvel fordulva egymás felé, a pillanat valódiságában élve meg mindent. Sokat lehetne erről mondani. Sok szó is esik róla - és azt kívánom, ezek ne csak szavak legyenek.. hanem megélt tapasztalat.

Ennek a szellemében érik évek óta a késztetés olyan közösséget létrehozni egy kislétszámú gondozóház formájában, ahol minden érintett nyer: azok a különleges nevelési igényű gyerekek, akik összetettebb kihívásaik miatt jelenleg még Magyarországon nem igazán kapnak optimális gondozást az otthonukon kívül; a szüleik, akik épp emiatt kezdenek kimerülni, és halaszthatatlannak érzik több teret adni a saját lényükben rejlő adottságok kibontakoztatásának; és azok az elhivatott szakemberek, akik nagyobb intézményektől függetlenül szeretnék azokat a módszereket alkalmazni, aminek hatékonyságát megtapasztalták - legelsősorban arra építve, hogy minden gyerek kellő figyelmet kaphasson saját igényeinek megfelelően.
Abban hiszek, hogy legjobban hasonló lelkületű emberek tudnak együttműködni, és ez az egy-ügyűség egy olyen összetartó erő, ami képes új utakat teremteni. Újra van szükség abban az értelemben, hogy a kevés önellátásra képes fiatalok nálunk még többnyire olyan helyekre kerülnek a szülők erejének elfogytával, ahol a könnyebbség kedvéért merevek a szabályok, pedig én hiszem, hogy akik egyet akarnak, meg tudnak találni olyan megoldásokat, amiben mindenki jól érzi magát. Ez azonban nem könnyű, abból az egész világon életbevágóan fontos dologból kell hozzá a legtöbb, amit egymás emelésének hívunk. Higgadtság, felelősségvállalás, és persze szilárd hit..
 Egy olyan hely lebeg a belső szemeim előtt, aminek a szülők is aktív szereplői, miközben jelentős tehermentesítést kapnak úgy, hogy egészséges mértékben tudnak gyermekükkel időt tölteni. A gyerekek pedig sokkal több friss energiához jutnak, mint ha csak fáradt szüleik viselnék gondjukat. Különösen fontos lehet ez, ha egy szülő egyedül neveli a gyermekét. Egy gyereknek bizonyos korig otthon a helye, azonban ezeknél a gyerekeknél összehasonlíthatatlanul nagyobb mértékű a szülőkre utaltság, ami miatt az egyébként 2-3 évig tartó intenzív figyelmet igénylő állapot kitolódik... Máténál például az a legnehezebb, hogy míg nagy öröm az önálló mozgásképesség, a kiszámíthatatlan epielpsziás tünetek és a fokozott mozgásigánye együtt azt eredményezik, hogy egy pillanatra sem lehet szem elől téveszteni, sokszor egyedül elengedni sem. Azt is biztosan tudom, hogy a mindebből kialakult túlzott féltésem miatt mellettem nem is hoz ki magából mindent, amire képes, hisz megszokta, hogy ott vagyok és segítek. Elérte azt a kort, hogy kicsit jobban le kell válnunk egymásról. Az egészben az a szép, hogy mindketten kapcsolódni szeretünk legjobban, adni azt, amink van, ezért nem is kérdés számomra, hogy egyfajta közösségi megoldás az út.
Egyre több kapcsolódás születik olyanokkal, akikben hasonló vágy él. Egyre inkább kirajzolódnak a megvalósuláshoz vezető utak. Ha hívást érzel, menjünk együtt :)